Nőnapi Sportvarázs

Vasárnap reggel, túl korán.
Az ágyban fekve figyelem az eső dobolását. Fejemben hallom a 17 éve halott nagymamám sirámát, hogy ne menjünk, biztos szar idő lesz, maradjunk inkább otthon. Kamaszként utáltam ezt, főleg azt, hogy sokszor valóban otthon is maradtunk.
Igen, kényelmesebb lenne itthon maradni, bekuckózni, nézni mondjuk egy filmet… Másrészt mehetnékem van, és nem, nem akarok olyan lenni, mint a saját nagymamám.
Mire indulunk, már csak szürke az ég. Talpig esőkabátban baktatunk a tornacsarnokig, van vagy 15 perc az út. Nőnapi Sportvarázs Ferencvárosban. Anyám jóg-ázni akar, én zumb-ázni, de nem ázunk, szerencsére :)
A szervezők nem tudom, hogy ítélik meg majd, szerintem épp annyian voltak, hogy jól el lehetett férni. Lenn súlyzós torna, zumba, hastánc, az emeleten jóga, gyógy- és gerinctorna. Kb 3 évestől a 80 évesig, mindenféle forma emberek nyomják több kevesebb sikerrel, annyira vegyes a kép, hogy bőven beleférek én is a kerekesszékemmel. Freestyle minimálzumba, a koreóhoz semmi köze, de evvel se vagyok egyedül. A többit inkább csak nézem, fotózom, mindig van, aki épp pihen, jókat beszélgetünk. Még a nap is kisüt.
Az utolsó programra tényleg kevesen maradtak, mi is indulunk haza. Búcsúzóul még virágot is kapunk, cserepes, szép. Szűrt napfényben, fáradtan, de elégedetten battyogunk haza.
Itthon kinézek, tök szürkeség van. Mindjárt esik.
Szeretnek engem ott fenn, azt hiszem.