NEM NEKED

1. 
Volt néhány festékem.
Szép, tiszta színek voltak. 
Egyszerűek, őszinték, tisztességesek.
Érthetőek.
Aztán teltek az évek.
Egy nagy szürke paca maradt mostanra.
Szürke lé.
Egy fuldokló vizitündér.
Én mosom kezeimet.
A felszínen csillog a fény.
Csak JÁTSZIK a fény.
És nincs az az erő, nincs az az örvény
Ami szétválasztja
Az érzelmeimet. 

2. 
Kábítószer vagy. Elviselhetővé teszed a mindennapokat.
Szükségem van rád. Egyre nagyobb adagokban.
Hiányzol. Ha nem vagy velem, elvonási tüneteim vannak.
Hogy szeretlek-e? Nem tudom.
Pótolható vagy te is. De félek, minden pótszer csak tüneti kezelés.
Az okot nem szüntethetné meg senki és semmi.
Csak te. Talán. 
És hiányzol nagyon. De mindegy.
Úgysem értenéd. 

3. 
Milyen szerepet játsszak, milyen álarcot viseljek?
Hazudjak, mint eddig?
Vagy legyek nyílt, mint egy törés?
Legyek fájdalmas?
Vagy legyek enyhet adó méreg és düh?
Legyek a Halál angyala vagy legyek ura az érzelmeimnek?
Legyek kedves, legyek közönyös, legyek utálatos?
Vagy ne is legyek?
Nem tudom, miért Téged kérdezlek. 
Hisz Neked már teljesen mindegy. 
Elborítanak a legyek. Puha, formálható hús.
Itt valami bűzlik.
Te mondd meg, mi az! 

4. 
Vérzik a szám, mert fájnak a szavak.
Nem tudok jót adni - hát had adjak rosszat!
Egy törött tükör. Hét év béke?
A borotvapenge a kezemben volt.
Nem tudtam, hogy magamat vágjam, vagy inkább valaki mást?
És meg- vagy át-?
A jövőt lezártam.
A múltra hiába várok.
A jelen nem létezik.
Csak a szavaim fájnak.

5. 
Talán találkozunk majd egyszer, valahol a végtelenben,
Hisz párhuzamosak vagyunk, mint a monológjaink,
És megyünk vakon és süketen egy távoli, elérhetetlen pont felé,
És nem nézünk körül és nem figyelünk egymásra,
Csak menekülünk az árnyékunk és a lelkiismeretünk elől
És észre se vesszük, hogy mi mindent vesztünk el útközben. 

De talán véget ér majd egyszer, valamikor ez az őrült verseny,
Megszűnik az idő, ez a rossz napokon megfordítható homokóra,
Ez a folyton ketyegő időzített bomba, ami soha sem hallgat el 
És a ketyegése nem hagy aludni és nem hagy álmodni 
És nem hagy őszintén nevetni és nem hagy még igazán élni se
Mert nem hagyja, hogy észrevegyem azt, ami szép körülöttem.

De talán elmúlik majd egyszer, valamitől ez a félelem,
És nem fog számítani már semmi és senki, soha többé 
Nem kell választanom a szeretet, a gyűlölet és a közöny között,
Nevethetek nyugodtan mindenen, nem játszhat velem senki,
Mert az enyém lesz minden, és ha majd én úgy akarom,
Találkozom még egyszer veled, valahol a végtelenben. 

6. 
A látszat csal
Ne higgy neki
És ne higgy nekem se
Csak figyelj csendben 

Ülök a hegyen és lógatom a lábam. Most nincs kedvem leugrani.
Süt a Nap, béke van. Most nem fog kitörni a vihar.
Lent a völgyben emberek nyüzsögnek. Most nem hallom a hangjukat.
Egy szimbólum köröz felettem. Most hajlandó magával vinni.
Elmegyünk messze, nagyon messze. Most nem tart vissza semmi.
Ülök a csúcson, nézek lefele. Most nem baj, hogy egyedül vagyok.
Süt a Nap, béke van. Most nincs szükségem senkire.
Egy elhagyott toll hull az ölembe. Most tudok írni.
Lassan szivárog a tintám. Most nem fáj semmi.
Engedelmeskednek a szavak. Most rólam szól a dal.
Tudják meg, ki vagyok én. Most még egy utolsó próba.
És száradjanak a szavaim a sziklafalra, maradjanak ott az emlékemre.
Most és mindörökké.
Ámen. 

Békét kéne 
Kötni végre
Evvel az őrült lánnyal
Aki néha annyira idegen
Pedig több mint húsz éve ismerem
És annyi oldalt teleírt, annyi zsebkendőt telesírt
De nem hallgat rám, és nem tudom már sajnálni sem
Hát értelmetlen viták helyett csak figyelem őt csendben:
Kényszerbérlők egy félkész testben.

Lassan, óvatosan húzd ki a tövist
Kicsit jobbra, egy kicsit balra
Ez így túl gyors volt: vissza egy kicsit
Had fájjon. 
Aztán mosd ki a sebet, tiszta alkohollal,
Vagy elég lesz a jód is
De kötést ne tegyél rá
Hátha elfertőződik
Akkor majd fogd a kést és…
Lassan, óvatosan vágj
Kicsit jobbról, kicsit balról
És egy kicsit alulról is
Talán egy szép napon elfogysz végre
Teljesen

Még húsz nap magány és talán egy egész élet
Én nem tudom, hogy mi vár rám
És nem tudom, hogy mi vár Rád
És nem tudom, hogy mit kívánjak
Szavak, amik Hozzád szóltak
Jelek, amiket Neked szántam
Emlékek, amik Miattad szépek
És az élet, ami megy tovább – Nélküled.

A látszat csal
Ezek nem versek
Ezek csak üres szavak egy zavaros fejből
Vagy fordítva

7. 
És a vágy villamosa is aluszik
És a tudatom máma már nem hasad tovább
Hát elég volt, köszönöm, elég volt ennyi,
Játsszon más tovább.
Olyan jó lenne aludni végre,
Aludni és nem álmodni már,
Nem tudni múltat és jövőt,
Nem ismerni okot és célt,
Nem vágyni semmire, nem várni senkire,
Nem vágyni senkire, nem várni semmire.
Közöny, gőg, fájdalom
S az emberek kedvesek.
Én lenni Prince Hamlet, 
Ki mindenben csalódott,
Az anyja ócska kurva
S az apja halott.
Hát ennyi, köszönöm, ennyi,
Tényleg jó a színdarab 
De most már játsszon más tovább.

8. 
Régen volt, nagyon régen, talán a középkorban, talán az ókori Rómában,
Talán egy másik bolygón és talán nem is én voltam.
Egy öregember a folyóparton mesét mond egy kisfiúnak.
Fájna? Mond, fájna? Válaszolj! Te biztos tudod!
A vén pap és az apáca, a végletek furcsa párosa,
Állnak szemben egymással, közöttük fal.
Fájna? Mond, fájna? Válaszolj! Te biztos tudod!
Egy nyilvános WC, nyilvános ház, utolsó utáni előadás,
Kenyeret és cirkuszt, de kenyérre nincs már pénz rég.
Fájna? Mond, fájna? Válaszolj! Te biztos tudod!
Homályos tükörben fáradt arc, üveges szem,
Az üvegben altató és az asztalon levél
A szemek csak néznek, de nem válaszolnak
Nincs semmi jel
Nem marad semmi jel
Meghalhatsz ezerszer – nem emlékszel.

9. 
Édes a pihenés, édes, mint a méz
Csak a fejed szorul a csuporba 
Százholdas Pagony, erdősirtás,
Asszociálj csak nyugodtan, azt szabad még.
Hámlik az orrom,
Elhalt hámsejtek, ez természetes
Hát vakarom 
A feltűnési viszketegségemet
És rosszat sejtek.
Én már alig hiszek benned, s neked,
Reményt adok másnak, aztán másnap elveszem, 
Istent játszom, gonosz, kegyetlen Istent,
Aki feloldozást csak magától várhat
De gyónni nem mer. 

10. 
Időnk, mint a tenger
a holt tenger
nem alszunk többé
csak ébren álmodunk
a kőszobor lebeg a víz felszínén
emlékeztet valakire, jobban mint kéne
szép, de belül ÜRES
nincs, ami lehúzzon, nincs mibe kapaszkodnod
reggeltől estig ömlenek megállíthatatlanul a gondolatok
újra meg újra ugyanazok az átkozott gondolatok
nincs, ami lehúzzon, nincs mibe kapaszkodni
amit értéknek hittem, csak levegő volt
a dzsinn már nem segít, tonikra nem telik
nincs, ami lehúzzon, nincs mibe kapaszkodnom
a jelképek erdejében eltévedtem
nincs semmim, csak az időm
holtidő, holtjáték, szójáték,
nincs semmim, amit adhatnék
csak egy porhüvely és SZAVAK
a hazugságok már rég nem fájnak
lebegek én is, a Napba nézek
nyár van, tavasz és ősz
lebegek a semmiben
örök gondolkodásra kárhoztatva
örök ébrenlétre kárhoztatva
időm mint a tenger
a holt tenger

11. 
A holnapok elmúltak, minden kötél elszakadt
Godot nem ért ide
A harmadik felvonás is véget ért, a függöny lehullt
A közönség döbbenten ül, vagy taps zúg – nem tudom
Fekszem a függöny alatt
Meg kéne mozdulni, ki kéne mászni, de nincs kedvem hozzá
Több méter nehéz, fekete szövet borul rám jótékonyan
Határozottan komikus helyzet
Több mázsa nehéz, fekete föld borul rám jótékonyan
Meg kéne mozdulni, ki kéne mászni, de nincs erőm hozzá
Fekszem a föld alatt
A közönség döbbenten áll, vagy könnyek hullnak – nem tudom
Az utolsó felvonás is véget ért, a függöny lehullt
Godot nem jön többé
Minden kötél elszakadt, a holnapok elmúltak. 

12. 
Lehet, hogy a verslábak bénák és tolókocsiba kényszerülnek
De azért élnek, éreznek és néha rúgni szeretnének.

Vasárnap délután van, az ablak nyitva
A Nap betűz, de nem hiszem, hogy érti, 
Ami a sorok közé van írva.
Szavak, ennyi maradt csak, üres szavak
Undor, s ha már itt tartok: Zárt tárgyalás 
Nyílt levél, l‘art pour l‘égoisme. 

Csak 17 hónap. Igazán nem sok és nem is fontos.
Mi ez az örökkévalósághoz képest?! szól a bölcs tanítás.
Kár, hogy én nem vagyok bölcs. Sőt.
Én csak azt szerettem volna, hogy kicsit hozzám is tartozzál
De te csak nekem tartoztál
És már megfizetted minden adósságod
És én megfizettem minden vétkemért
Kamatostul.
De nem bánom.
17 hónap. Háromszemélyes játszma, két szereplővel
Én, te, és akinek képzeltelek.
Sablonos történet
Az első perctől kezdve tudtam, hogy ez lesz a vége
Tudtam, mégsem hittem el.
Kötött pályán futottunk, párhuzamosan, és most egyre messzebb
És ez még mindig jobb megoldás, mint kisiklani.
Lásd – Németország.
Értelme semmi.
És 17 hónap sem volt elég ahhoz
Hogy a szemedbe mondjam: szeretlek
És hiányozni fogsz.
Hisz úgyis tudod, hogy igaz,
És csak így igaz, ki nem mondva
Mert minden vallomás hazug,
És félek, hazudni versben is lehet
Hát köszönök mindent.
Igazán nincs mit.

Tudod, kedves, már csak az fáj, hogy nem tudok sírni
És vesztesként nem lehet elbocsátó szép üzenetet írni.