London

27-én szombaton reggel 6.30-kor indult a gépünk Londonba. Ami azt jelentette, hogy 4.30-ra kellett a reptéren lenni. Ami azt jelentette, hogy 3-kor kellett kelni. Ami 3-kor elég elmebeteg ötletnek tűnt… Szerencsére úri dolgunk volt, lakik a házunkban taxis, így egyenesen a garázsból indultunk. Ki is értünk, éppen időben.
Ryanairrel mentünk, így volt a legolcsóbb. Hát, izé. Hazaértünk baj nélkül, így végül nem bánom, de azért izé… de erről majd később :)
A repjegy vásárlásnál lehetett jelezni, hogy kerekesszékes vagyok, segítséget kérek beszállásnál. A becsekkolásnál kérdezték, hogy elég-e a biztonsági ellenőrzés után a segítség. Az ott van 10 méterre kb, jó, persze, ráér utána, mondtuk. Igen ám, de nem vártak az ellenőrzés után. Nem baj, gondoltam ekkor még, a kapuig elbattyogunk, majd lesz valami. Az A-elfelejtettem-hányas kaput írták ki. Igen ám, de az A-s beléptetőnél nem engedtek be, mondván hogy székest onnan nem visznek, menjünk a B-hez. B-nél nem értették, hogy mit keresünk ott A-s beszállókártyával – ezt mondjuk én se – de aztán kisakkozták, hogy a B8-as kapuhoz menjünk. Ami persze másik szinten van. És tök üres. A B9-ről indult egy moszkvai járat, de ők nem tudtak segíteni. Az idő meg közben telt. Elvben a székest teszik fel elsőnek a gépre, 6-tól lehetett felszállni, még sehol senki. Negyed 7 fele kezdtem szokni a gondolatot, hogy én bizony mégse megyek Londonba. Egy szinttel fentebb volt egy mozgi segítséghívó, anyám visszament oda. Tök nyugodtan mondták, hogy majd jönnek értem. Én 20-kor lemoziztam magamban, ahogy a kifutópályán integetek a gépnek… de végül tényleg befutottak. És 6.38-kor felpakoltak a dugig teli gépre! Ők nem voltak idegesek :)
Maga az út eseménytelenül telt, két és fél óra hamar elrepült. Londonban a Stansted reptéren várt egy helyes indiai fiú segítő, nem kellett várnunk. A reptérről a Stansted Express visz be a városba, odáig elkalauzolt. Ott is kértem előre segítséget – és ott vártak is. Jött egy néger srác, én meg kezdtem végre Európában érezni magam.
25 éve ültem utoljára vonaton – na ez a vonat teljesen más, mint emlékeimben. Majdnem alacsonypadlós, egy lépcsőnyi a szinteltérés, de ahhoz hoznak rámpát. Tök kényelmes felszállni, és benn is van bőven hely. Teljesen korrekt. És háromnegyed óra alatt benn van a Liverpool Stationnél. (Belváros.)

A szállásunk – EasyHotel – a gugli szerint 18 perc sétányira van az állomástól. Végigjártuk street viewn, járható útnak tűnt. Kocsi, bőrönd, hátizsák a kocsin. Van a fáradtságnak és az adrenalinnak egy fura keveréke – ebben az állapotban telt az út ezen része. Simán odataláltunk a szállóhoz, pont ott volt, ahol lennie kellett :) 12-től lehetett volna elfoglalni a szobát, még csak 11 volt, de már be lehetett menni.
A szálloda maga nagyon egyszerű, viszont teljesen akadálymentes. Kényelmes ágy, jó nagy fürdőszoba – és kb ennyi. Mondjuk csak alvásra kellett, de arra elég is ennyi.
A környék nagyon helyes, kicsit sétálóutcás rész a sarkon túl, rengeteg kajáldával. Buszmegálló pár percre. Íme pár kép a környékről:

Eredetileg úgy gondoltam, ha odaérünk szállásra, pihenek, de sütött a nap és éhes voltam, így egy étterem teraszán pihentünk inkább. Fish and chips.
Délután 5-re beszéltünk meg találkozót egy régi barátnőmmel a Trafalgar Square-en. Gyalog mentünk, kicsit kóvályogva, kicsit fotózkodva út közben. Szerencsére ő is késett, így nem vártunk sokat egymásra. Utána játszottunk egy kis benszülött idegenvezetősdit, sima menetrendszerű busszal.
Londonban a tömegközlekedés kb olyan, mint NY-ban. Sok metró állomás nem akadálymentes, viszont a buszok 100%-ban azok. Elektromos rámpa van, nem kell kiszállni a sofőrnek. Székesnek ingyenes, csak a kísérőnek kell jegy. Első nap teljes káosznak tűnt, hogy melyik busz honnah-hova-merre megy, a végére egész jól belejöttem. Itthon nem szoktam tömegközlekedni, így furcsa volt, de megszokható.
Első buszozásunk után a London Eye felé vettük az irányt. Itt mindig iszonyat sor van, órákat kell várni. Még az elővételes sor is szép hosszú. De szerencsére itt is működik a csodamódszer – kerekesszékest előre engedik. Kb negyed órát vártunk aztán olyan gyorsan kellett menni, hogy alig maradt elköszönni idő barátnémtől.
Maga a kabin szintén tök akadálymentes – ezt lehet, hogy nem fogom mindenhol külön kiírni, végül is minden az volt, a Towerre írták, hogy nem az, oda nem is mentünk 
Kb fél óra egy teljes kör, a kilátás tényleg csodás. Sütött a nap, meseszép volt.
Utána sétáltunk a Temze partján, fél szemmel azért már a térképet nézve, hogy hogyan is jutunk innen vissza a szállóba. Ez még az a fázis volt, amikor teljes káosznak tűnt a buszhálózat, de találtam egy buszt, ami átszállás nélkül hazavitt. (Nem térítettem el :) ) Halálosan büszke voltam a navigációs képességemre – és halálosan fáradt.
A szállóban kb beájultam az ágyba – hosszú és mozgalmas nap volt, na.

---------------

Vasárnap reggel azt mondta nekem a reggelis doboz, hogy „wake up”. A szállóban ugyanis nincs étterem, a reggelit dobozban kaptuk. Narancslé, muffin, joghurtos-magos-szelet és aszalt gyümi és magok (diákcsemege) lapult a dobozban. Nekünk épp elég, de éhesebbeknek is biztos elég amíg átér az utca túl felén levő, nagggyon humorosan „fast break” névre hallgató reggelizőbe.

Reggeli után a Szent Pál székesegyház volt a célunk. Busszal jó negyed óra volt az út. A székesegyház körül gondozott parkocska, emlékpadokkal, jópofa szoborral. Ott állt szent Pál keresztje is egy felirat szerint, de hogy hova tűnt…? :)
Minden bejárat lépcsős, de hátul van egy cikk-cakkos rámpa – lelakatolva. Oldalt egy felirat, mely szerint hétfőtől szombatig lift üzemel, vasárnap használjam a rámpát. Na jó, de hogy? Szerencsére találtunk biztonságist, aki szólt másik biztoságisnak, aki kinyitotta a lakatot, és bementünk. A vasárnapi mise kellős közepére.

Vegyes kórus énekelt, gyönyörű szépen. A mise menete nagyjából egyezett az itthonival, de rájöttem, hogy nem tudom végig angolul a Miatyánkot. Talán soha nem is tudtam. Viszont a mise végén kimenetelkor kezet nyújtott a tiszteletes és megköszönte, hogy ott voltam – ilyen se volt még…

Gyalog folytattuk utunkat. A templommal szemben modern épületek, jó kontraszt. Elmentünk a londoni tűzvész emlékművéhez, onnan a London Bridge-en átsétáltunk a történelmi városrészbe. Integettünk a Towernek, arra azt írták, nem igazán akadálymentes. A Globe irányába viszont teljesen jól járható az út. Régi épületek és modern graffiti, én szeretem az ilyen ellentéteket.

A parton ettem lazacos szendvicset, kicsit nosztalgiáztam, hogy ilyen szendvicset utoljára NY-ban a Hudson partján ettem, lassan 2 éve… Aztán mentünk tovább a Tate Modernbe. Ez egy hatalmas épület, pár napig el lehetne lenni benne, mi egy szintet jártunk be nagyjából.

Kulturálódás után visszasétáltunk a Milleniumi hídon a Szent Pál székesegyházhoz.

Kezdett esni az eső, ekkor először, de nem haza mentünk, hanem a King’s Cross pályaudvarra.

Itt van a 9 és 3/4 vágány a Harry Potterből. Valamiért azt hittem, hogy tényleg a 9 és a 10 között van, de nem. Oldalt csináltak belőle turista attrakciót, akkora sor állt, hogy észre se vettem magát a lényeget. Itt is hamar kiszúrtak a székemmel és előre engedtek.

Sajnos nem jött be az eső űző varázslat, pedig pálcát is kaptam – hazafelé úgy leszakadt az ég, hogy csak na… De legalább teszteltük az esőkabátjainkat.

--------------

Hétfőn még mindig esőre állt, így beltéri programot terveztünk. British Museum, szintén egy buszozásnyi távra a szállótól. Ingyenesen látogatható – és ezt tudják is jó sokan, talán itt volt a legnagyobb tömeg. Megtaláltuk a szuvenír ipar legalját az előcsarnokban…

Maga az épület érdekes, üvegkupolás.

Az ókori részt jártuk be, Egyiptom, Róma, Görögország, Ninive.

Meg lépcsőlift 3! lépcsőhöz…

Délután a Green parkba és a St James parkba mentünk. A Buckingham palotánál csak katonák voltak, ez furcsa volt.

Ez meg a hátsó udvara, mindig előröl látni csak.

Az öt órai teát sajnos lekéstük, így inkább a Downing street felé vettük az irányt. Út közben megismerkedtünk London egyik ikonikus figurájával – a kézhez szokott mókussal. Biztos az én értékrendemmel van a baj, de jobban érdekelt, mint holmi miniszterelnök.

A környék amúgy elég „katonás” – háború múzeum, világháborús emlékmű, illetve a lovas gárdisták bemutatóhelye van erre. Onnan mondjuk a kilátás nagyon szép, háttérben a London Eye.

Lassan esteledett, elindultunk hazafelé, hisz másnap korán kellett kelni.

--------------------

Kedden várt ránk a nagy kaland a nagy kalandon belül. Stonehenge.
Úgy alakult, hogy egy ismerős, szintén kerekesszékes házaspár épp akkor volt Londonban, amikor mi, csak ők kisbusszal mentek és a város szélén szálltak meg, 20 km-re tőlünk. Nagy az a város.
Őszintén szólva az út első felétől paráztam jobban: eljutni a szállójukig. Ők metróval szoktak bejönni a Green Parkig, így mi is odáig buszoztunk ki, és ott váltottunk metróra. No de itt kezdődtek a bonyodalmak. A szálló Housnlow Center állomásnál van, ami nem akadálymentes. Györgyiék Housnlow Eastnél szoktak felszállni, ez 20 perc sétával van arrább – ott van rámpa. Igen ám, de a Green Parknál az amúgy tök kedves biztonságis nem engedett úgy felszállni, hogy az Eastre menjünk, szerintük ott nincs rámpa. Menjek a Westre, ott van lépcsőlift. Nem bírom én ezt a stresszt, a jó kis útvonaltervem… újratervezés.
Aztán persze bírtam, lift le a metróba, ez a járat megy Heathrowra is, ezer bőrönd körülöttem, de csak sínen vagyunk.

A leszállásnál várnak, beüzemelik a lépcsőliftet.

Az állomástól még egy busz visz tovább, épp a szálló előtt tesz le. Kissé viharverten, de pontosan érkeztünk meg.
Innen kocsival mentünk tovább, jobban mondva a kisbusszal. A kisbusz még fejlesztés alatt, hogy mindenféle székesnek jó legyen, de így is kényelmes volt.

Stonehenge-nél legalább 30 mozgi parkoló van. Nagyon várnak minket :)
A látogatóközponttól busz visz a kövekig.

Onnan tök vicces, az út fele rendes betonút, a másik fele sima fű. Elfogyott a pályázati pénz, jött a Brexit, vagy nem tudom, miért van csak fél út. (Nem rég épült a látogatóközpont.)
Persze a látvány kárpótol minden zötyiért. Csak pár kő, de van benne valami misztikus.

És a jól ismert kövekkel szemben van egy kis magányoska is.

A múltba tett utazás után visszabuszoztunk a látogatóközpontba.

És megtaláltam az igazit.
Már ami a nyílvános wc-ket illeti. Kétféle mozgi wc van: önellátó mozginak való, és segítséggel érkezőnek. És az utóbbiban van ágy is! Én kényelmesen fekve tudok öltözni, de ilyet még - a saját fürdőszobámon kívül – sehol nem láttam.

Megkönnyebbülve mentünk a látogatóközpontba.

Egy kis 4000 évvel ezelőtti falucska van, lehet követ vontatni, és akadálymentes jurta is van.

Rég nevettem ennyit, mint ezen a kiránduláson, de persze ez is véget ért. Hazafelé inkább kihagytuk a metrót, 3 busszal is tudtunk menni, és csak 1x szálltunk rossz irányba menőre :)
És hogy azért Londonban se legyen minden tökéletes: az egyik busz rámpája bedöglött, szegény sofőr alig tudta kirugdalni, hogy le tudjak szállni - először mérges volt, de a végén már röhögött.

Haza már sötétben értünk, de legalább láttunk egy kis London by nightot is.

-------------------

Szerda délelőttre az éttermes kis sétálóutca komplett piaccá változott. Voltak mindenféle étel és csetresz árusok, és nem kicsi tömeg.

A terv az volt, hogy veszünk szendvicset és a Barbican center melletti parkban tartunk búcsú-ebédet. A szendvics rendben is volt, a parkkal akadt némi gond. Meglepő módon Londonban is építkeznek, így nem tudtunk épp arra menni, amerre akartunk volna, jóval messzebb keveredtünk a tervezettnél. De így legalább láttuk a régi londoni városfalat. (Amit elfelejtettem lefotózni. ) A park meg egy belső kert a Barbicanon belül - ami egy hatalmas épülettömb amúgy, művészeti, kulturális központ és lakóépületek is egyben.
Valahogy olyan zártnak tűnt, így nem mentünk be végül.

Egy óráig kellett elhagyni a szállodát és 2.10-kor indult a vonat ki a reptérre. Amikor jöttünk, volt segítő, aki mutatta az utat kifele az állomásról, és még ő is kért menet közben rádión segítséget, hogy merre is menjünk, így kicsit aggódtam, hogy fogjuk a befelé vezető utat megtalálni. De zseniálisak voltunk, na meg persze szerények.

Amikor már a vonaton ültünk, ragyogóan sütött a nap. London olyan szépen búcsúzott, ahogy fogadott.
A reptéren viszont enyhe de ja vu-m volt. Szépen ki volt ugyan táblázva, hogy kerekesszékkel merre is kell menni, és a kapuk előtt volt egy kijelölt váró, ahol parkolt pár kocsis, de onnan még elküldtek, hogy majd a kapunál lesz segítség. Tök egyszerű, addig csak egy kis-vonatra kell felszállni, az visz a kapuig. Neki egyszerű, mi frászt kaptunk - persze feleslegesen, a vonat tök kényelmes volt, csak váratlanul ért. És kiszállás után már tényleg vártak :-)
Ezúttal a vészkijáraton szálltunk be, oda emelt fel az emelő, miközben a másik oldalon a lépcsőn mentek be az emberek. Kaland az élet, mindig mondom én…
Itthon még a taxissal volt egy kavar, azt megbeszéltük, hogy kijön elénk, de mivel “szomszéd” szerepben jött, a hivatalos taxi állomásra nem jöhetett be, csak ezt előre nem tisztáztuk. Így az út méltó lezárásaként kóvályogtunk még egy sort Ferihegyen.
Tulajdonképpen ekkor már csak röhögtem.
De összességében minden kavarral együtt jól sikerült az út.
Londonban se minden tökéletes, de mind akadálymentesség, mind emberi hozzáállás szempontjából jóval előrébb tartanak, mint mi itthon.
Egyszer tán utolérjük őket...