Mindig lehetne rosszabb. Mindig. Ha a történet fele igaz, még úgy is iszonyat durva.
Az új fiú a szomszéd szobában. Pletykálták róla, hogy nincs senkije, családja, semmi, hajléktalan, meg hogy munkanélküli, amivel ütközik az, hogy a munkahelyéről hozta be a mentő, de ettől pletyka a pletyka. Papucsa és látogatói nincsenek, ez tény.
Aztán elmesélte.
Másfél éve kezdett betegeskedni. Kórházból hazaérve más feküdt az ágyában. Abban a ruhában jött el, amiben volt, felesége ki is dobta cuccait. 12 év házasságnak annyi. Azóta hol itt, hol ott, szállóban tisztálkodás, és persze betegségre is csövezést ír elő az orvos, receptre, naná.
Nyilván egy kapcsolat se egyik percről a másikra megy tönkre, biztos sok minden más is van a háttérben, és az, hogy ránézésre kedves és udvarias, tök hálás a kakaós csigáért, amit kapott, az csak a felszín. De akkor is félelmetesen könnyű lecsúszni a munkanélküli, hajléktalan, ó irgalom anyja, papucstalan! létig. Hivatalos szociális háló, ugyan kérem.
És én most úgy gondolom, hogy körülöttem van egy olyan emberi háló, ami elég erős. Anyám, mint biztos mentőkötél, de alatta is, alattam is a biztonsági háló, hogy akik rámirnak, hogy tudnak-e segíteni valamit, azok nem csak kérdezik, hiszem, hogy így van, de néha belegondolok.
Mindig lehetne rosszabb.
Nem szeretném tesztelni, hol a gödör alja.